6. megálló
Kedvenc versem Tőle:
Oscar Wilde-ot minden forrás nagyon érzékenynek írja le gyermekkorában. Ez persze később is jellemvonása marad, s mikor a perek után elítélik, csak néz körbe, s nem érti a saját társadalmát, hogy követheti ezt el ellene. Teljesen megtörik. Egyik pillanatban a magasban repül, de utána a rideg valóságba visszacsöppenve a readingi fegyház egyik cellájában találja magát. Bár, ez kit nem rengetne meg…
Oscarnak volt két testvére: egy két évvel idősebb bátyja, Willie (akivel később is tartja a kapcsolatot; nagyon fontosnak tartja a családot, mint intézményt) és egy három évvel fiatalabb húga, Isola. Isola beteges kislány volt, és 10 évesen meghalt. Ez Oscart, és családját is nagyon megrázta, mert Isola imádnivaló teremtés volt. Egyes feljegyzések arról is szólnak, hogy az anya, Francesca még évekkel a gyászév lejárta után is fekete keretes levélpapíron intézte a levelezését… Wilde-nál, mikor 1900-ban meghalt Párizsban pedig egy borítékot találtak Isola egyik hajtincsével, és teleírva az ő és testvére monogramjával, bibliai idézetekkel, kis ábrákkal.
Wilde az egyetemen kezdett el prózát írni, egyik tanára nógatására, aki ezt mondta neki egy alkalommal: „Miért mindig verselve ír? Miért nem ír prózát? A próza sokkal nehezebb.” Aki valaha próbálkozott írni, vagy hallott már róla, észreveheti az ebben a mondatokban húzódó ellentéteket. Látszólag a verselés a nehezebb, ott meg kell tartani a szótagszámot, a rímet stb. legalábbis ebben az időben még nem volt divat a szabad verselés, ahol mindez felbomolhat. A prózában viszont úgymond „mindent szabad” nincs semmi korlát, ami kezünk és nyelvünk elé állna. De ez csak látszólag van így, és erre világit rá Walter Pater tanítványának, és maga a tanítvány, Oscar Wilde is később, érettebb műveinél találkozik ezekkel a problémákkal.
Wilde valóban folyamatosan csak verseket írt, nem próbálkozott „kötetlenebb” formával egész eddig a pontig. Sokan megjegyzik, hogy a versei halvány másolatai a romantika nagymestereinek, főleg John Keatsnek, akit maga is egyik legfőbb befolyásolójának ír le. Olyan, mintha nem lenne bennük vér, nem lenne bennük élet. Nos, mikor megírta a következő verset, mindez véleményem szerint nem volt igaz rá:
a jó, a hű,
szólj csöndbe, hallja tán
hogy nő a fű.
Fénylő aranyhaját
födi penész.
Ő volt az ifjúság
s porként enyész.
Akár a liliom,
mit fény fakaszt,
nő volt, édes, finom
s nem tudta azt.
Koporsó, sziklatömb
van kebelén.
Ő már pihen, de fönt
a jaj enyém.
Csitt, lantom, énekem,
nem hallaná.
Itt nyugszik életem.
Földet reá.
(Oscar Wilde - Requiescat)
Egyértelmű, hogy testvére emléke által minden modoros korlát átszakadt, és képes volt olyat írni, ami nem másolat, nem gyenge próbálkozás, hanem egy csendes kiáltás egy 10 éves kislányért valahová az egekbe. Talán ez is egy állomás volt, hogy feldolgozhassa a halálát. Amilyen gyöngéd és törékeny volt húga, olyan kellemes és könnyed ez a vers. Kevés szótag egy sorban, az ember hangos olvasás során szinte egyik betűről a másikra ugrál különleges dallama miatt. Nem akar nagy életigazságokat sem megfogalmazni benne; egyszerűen írja le bánatát, az űrt, amit nem lehet betölteni elvesztése után, s örök nyugalmat kíván neki.
De, immár 112 éve ő is halott, s amennyire hiányzott Oscarnak Isola, annyira hiányozhat nekünk is ez a ragyogó géniusz. Azonban még jobban hiányozhatna, ha soha nem született volna meg…
Nyugodj békében!
Neked hogy tetszett a vers? Olvastál már valamit Wilde-tól? Írd le a véleményed a hozzászólásokban!
