Oscar Wilde

Mit gondolt volna rólad? Te mit gondolsz róla mint ember?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de maga a tény, hogy ő halott, és az esélyem sincs meg, hogy valaha találkozzak vele, borzasztó. Ilyenkor irigylem azokat, akik olyan írókat és költőket szeretnek, követnek, akik még életben vannak. Továbbá, mikor olvasom az életét, és nincs meg a lehetőség, hogy minden jóra forduljon, kicsit szomorító. A mai világban, a mai sztároknál olvassuk, hogy ezzel szakított, attól vált el, de igazából velük még akármi történhet. Jöhet egy másik kedves, kibékülhetnek és boldogok lehetnek, de Oscar életében már senki sem változtathat semmit. Nekünk csak a „Mi lett volna, ha…” kérdések maradnak.

Ezzel az egész találkozósdi dologgal az a helyzet, hogy már mielőtt megismertem volna őt, már akkor is vágyódtam az 1800-as évekbe. Ha kényszerítenének rá se tudnám megmondani, pontosan mi is az a csipetnyi dolog, ami miatt valóban vágyok oda, de amióta az eszemet tudom, kutatom a korszakot, fedezem fel, és bánom, hogy nem akkor születtem. Szerintem, bár ebbe nem mennék mélyen bele, de ennek a társadalomnak, amiben élünk, nincs fényes jövője, és jó kilátásai. Igaz, és ezt énnekem is be kell látnom, az akkorinak viszont sok volt szintén a hibája, emlékezzünk csak a közegészségügyre, a rengeteg szegényre, gyermekmunkásra, és az átlag életkorra.

Hiába látom be mindezt, gyötör az aranykor eszménye. Hogy mi is ez? Először az egyik kedvenc filmemben, amit ki más rendezhetett volna, mint Woody Allen, az Éjfélkor Párizsban-ban hallottam, az egyik szereplő, Paul fogalmazott úgy, hogy ez egy olyan „betegség”, miszerint egy másik kor jobb volt, mint az, amiben az alany él. Akkor hallottam először, de már tudtam, én ebben szenvedek. Bár Gil, akire mindezt értették, Párizsba volt szerelmes, méghozzá a ’20-as évek Párizsába, mikor esik az eső, én semmiképpen nem éltem volna akkor, mikor nemrég volt az egyik világháború, és nemsokára jött egy másik, csak úgy grátiszból. A boldog békeidők viktoriánus Angliája viszont számomra kitűnő választás.

És ha már ott vagyok, miért ne találkozhatnék, tegyük fel, Oscar Wilde-dal? Olyan rossz látni, hogy akik körülötte élnek, nem becsülték meg, és tessék, a társadalma börtönbe küldte. Elképesztő csak elgondolni is, hogy milyen sok remekművel örvendeztette volna meg a közönséget, ha a börtön helyett az íróasztala előtt ült volna! Most már ott tartunk, hogy unokája, Merlin Holland „ketrecben érzi magát, akár egy majom” csak mert az emberek arra bíztatják őt, legyen büszke őseire. Úgy érzi, ez egy póz lenne, s nem akar olyan pózban tetszelegni, ami nem maga. De kérem, akkor a járadékokat se hajtsa be az örökség után… vesse meg azt is, mint oly minden mást.

Szerintem az, hogy én mit gondolok Őróla, ide felesleges még egyszer leírni, mert minden egyes karakter, ami ezen az oldalon csak előfordul, ezt hirdeti. Az, hogy ő mit gondolt volna rólam, már kényesebb kérdés. Először is remélem, hogy csak a legjobbakat. Mindenképpen kifejtettem volna neki, hogy mennyire sokat jelent nekem egy-egy művét olvasni, mennyit lehet belőle tanulni, és rengeteg erőt lehet belőle meríteni. Megmondtam volna neki, hogy jól tette, felvállalta magát, és ezzel emberek ezreinek adott példát. De ennyi. Iszogattam volna a pezsgőt, amit természetesen ő fizetett, mivel mindenkivel rettentően bőkezű volt, és hagytam volna, hogy ő beszéljen a továbbiakban, mert mint mindenki leírta, aki csak találkozott vele: csodálatos hangja volt, és mindenkit elkápráztatott sziporkázó stílusával egy-egy vacsora alkalmával.

Akárhogy is, sosem szabad feladni a reményt, hogy időutazzunk! J Ne feledjük, amit Oscar mondott: „Az ember képes hinni a lehetetlenben, de nem képes hinni a valószínűtlenben.” Változtassunk mi rajta.

Te szívesen találkoznál Vele? Mit gondolsz a korszakról, amiben élt? Éltél volna akkor? Írd le a hozzászólásokban!