9. megálló
Vélemény a Bunbury - avagy jó ha szilárd az emberről:
(Ha valaki eddig nem olvasta volna el, ITT megteheti.)
Ezt a színdarabját nemrégen olvastam el, és mit ne mondjak, nagyon jól szórakoztam. Sokat hallottam arról, hogy milyen könnyedek, szórakoztatóak, és sziporkázóak a színművei, de erre még én sem számítottam. Egyszer Oscar ezt írta egyik levelében, mikor éppen a Dorian Gray arcképén dolgozott: „Attól tartok, a történet meglehetősen hasonlít saját életemhez – csak társalgás, semmi cselekmény.” Valóban, Oscar a zsenijét az életébe oltotta, a művészetébe csak a tehetsége jutott. Rengeteg kis történet forgott közszájon, amit ő mesélt el például vacsorák alkalmával, mint a következő is:
- Szeretnék, ha elmondanék egy titkot? – kérdezte Oscar Wilde.
Mindenki a társaságból, főleg a hölgyek hevesen bólogattak.
- Rendben… De kérem, ne adják tovább! Szóval… hallották, hogy miért nem szerette Jézus az anyját?
Csönd.
- Mert szűz volt!
Wilde sokszor hangsúlyozta azt, hogyha ő megír valamit, azt csakis a Szépségért és a Művészetért teszi. Mégis, színdarabjai olvasása közben bár nagyon jól érezzük magunkat, és tudjuk, hogy ez olyasvalami, ami más a többi szerző műveinél, valahogy nem tökéletesek. Persze, ne kicsinyelni akarom Őt, vagy leszólni, csak egyensúlyozok a szavakkal. Tény, hogy egy komikum által ritkán lehet azt átélni, amit például akkor érzünk, amikor a meséit vagy a Salomét vesszük kezünkbe.
A véletlenekre épít. Már a Lady Windermere legyezőjében is észrevehettük azt, hogy azt használja ki, mikor egymást ismerő emberek találkoznak ugyanott, ugyanakkor, mégis ennek milyen kicsi volt az esélye. Lenyűgöző történeteket kreál, de érezzük, hogy ez oly kevéssé lényeges. Az, amire a szereplők rájönnek, ahogy megváltoznak, az az igazán figyelemreméltó. Nem beszélve arról, hogy milyen kellemesen elcsevegnek közben a karakterek, és a legkisebb semmiségekről is elhitetik velünk, hogy értelme van. Sziporkáznak – mondhatjuk.
De miről is szól ez a darab valójában? Szerintem az előítéletekről szól. Ez esetben a jókról. Mindkét leányzó, Gwendolen és Cecily is egy olyan emberbe szeret bele, amelynek Earnest (Szilárd) a neve – azonban kiderül, mindkét férfit másképpen hívják. Más könyvekből megtudhatjuk, hogy az ilyen előítélet, mikor jobbat gondolunk másról, mint ami valójában igaz, sokkal veszélyesebb a párjánál, azaz a rossz irányba való előítélkezésről, azonban itt erről szó sincs, csupán egy apró félreértés, és a végén következhet a jól megszokott happy end.
Mindezeken kívül szól még a végzetről is talán. Nem arról persze, ami a komoly tragédiák végén eléri a hőst, vagy a hősnőt, és kardjába dőlve meghal, nem. Valami olyasmiről inkább, hogy a kis hazugságok is kiderülnek, és lesznek dolgok, amik nem karikacsapásra mennek, és hogy ezeknek mind értelme van. Gondoljunk csak Miss Prismre, aki első ránézésre nem főszereplő, mégis az ő botlása nyomán jött létre ez a történet. Ugyan „csak” annyit tett, hogy elhagyott egy gyermeket, méghozzá egy bőröndben, de enélkül Jack nem került volna vidékre, ahol megismerte Cecily-t, aki szerelmes lett Algernonba. Miss Prismnek sem kellett volna vidékre mennie, ahol Miss Cardew-ot nevelte. Mennyire unalmas is lett volna…
Kedvenc szereplő… talán rögtön kettőt választanék, a két jó barátot, Johnt és Algernont. Annyira jó őket „hallani” az egész darab folyamán, és „látni”, hogy miket meg nem tesznek szerelmükért… még az újrakeresztelkedést is vállalnák. Hát melyik hölgynek nem olvadna meg ettől a szíve…? J
Mindenesetre is, nem véletlenül nevezik ezt a színdarabját az egyik legjobbnak. Talán a legjobb is, ha nem vesszük a Salomét drámai párbeszédeivel, monológjaival, túlzásaival, halmozásaival, mindezek fölött pedig gyönyörűségével.
Neked tetszett a Bunbury? Ki a kedvenc szereplőd? Mit gondolsz a cselekményekről? Írd le a hozzászólásokban!
